„Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így?” (Róma 9:20)
Bevezetés
Szeretett testvéreim, nem szabad azon elcsodálkoznunk, ha Isten örök predesztinációjának tantételét a Sátán támogatói támadják és küzdenek ellene, hiszen látjuk, hogy ez a mi üdvösségünk alapja, s Isten irántunk megnyilvánuló ingyenes jóságának jobb felmagasztalására is szolgál. Másrészről az ellene ugató kutyák azt hiszik, jó, és kedvező okuk van a nagyobb vakmerőségre, mintha semmi sem lenne az ember értelmével ellentétesebb, mint üdvösségünket az Isten jóakaratába helyezni annak kimondásával, hogy egyedül és kizárólag Őrá tartozik a mi kiválasztásunk, mégpedig anélkül, hogy bármit találna bennünk, amiért kiválaszt, s hitet ad, melyen keresztül megigazulunk. Micsoda? Miután nincs személyhez kötve, jó okkal pusztán az Ő nagylelkűségére hagyatkozva ad kegyelmet azoknak, akiknek akar, miközben a többieket meghagyja a végromlásban. Én azonban hagyom ennek a dolognak a bővebb tárgyalását, mert bőséges anyag áll rendelkezésre azokban a könyvekben, melyek nyomtatásban jelentek meg, s nektek is elégségeseknek kell lenniük. Azt az irományt illetően, amelyet széltében-hosszában terjesztettek a hitünk eme tantételének megsemmisítése végett, nos, igazság szerint ez válaszra sem méltó. Egy oldalról ugyanis tudatlansággal és brutalitással teljes, így bárki könnyedé megítélheti, másrészt annyira tele van pökhendiséggel, hogy egyenesen csodálatos, miképpen hallgattatnak meg ezek a bajkeverők és szégyenteljes csalók, aki ily gyalázatosan kiforgatják a Szentírást. Mivel azonban megértettem, hogy vannak néhányan, akiket az egyszerűségük és gyengeségük folytán ezek felzaklattak, jónak láttam venni a fáradtságot bemutatni nekik, miképpen kell megmagyarázniuk ezt a dolgot maguknak, hogy többé már ne téveszthessék meg őket ezek a csalók.
1. Isten mindenkit üdvözíteni akar?
Először is, aki ezt az irományt megalkotta, akár Sebastian Castalio, akár valaki más, azt igyekezvén megmutatni, hogy Isten az egész világot üdvösségre teremtette, úgy képzelte: Ő azon munkálkodik, hogy minden eltévelyedettet Magához vonjon. Ezt én is vallom a hit és a megtérés tantételének vonatkozásában, amit Isten mindenkinek egyetemesen felkínál, hogy a választottai hozzá térjenek, a többiek pedig menthetetlenekké váljanak. Isten tehát mindenkit megtérésre hív, és minden Hozzá térőnek megígéri, hogy a kegyelmébe fogadja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy meg is elevenít mindenkit a Szentlelkével, akikhez csak szól. Meg van írva Ézsaiásnál: „Az ő karja nem jelentetett meg mindenkinek, akik hallották Őt” (Ézs53:1), és ezzel összhangban van a mi Urunk Jézus Krisztus egyik mondata is: „Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt” (Jn6:44). S a Szentírás alaposan bemutatja, hogy a megtérés Isten különleges ajándéka. Valójában azok az igehelyek Ezékielnél (Ezék18:32, Ezék33:11), melyeket ez a bajkeverő pajzsként használ, nagyon jól megerősítik az általam mondottakat. A próféta ugyanis, miután kimondta, hogy Isten nem gyönyörködik a bűnös halálában, hozzáteszi: inkább abban, ha az illető megtér és él. Ez azt jelenti: Isten mindenkinek parancsolja, s mindenkit arra buzdít, hogy aki eltévelyedtek, térjenek a helyes útra. Azonban valóban nem vezet mindenkit az Ő Lelkének erejével a helyes útra. Ezt nem ígéri meg mindenkinek, csak egy adott számú embernek, amiképpen az nagyon jól kiderül Jeremiás könyve 31. fejezetéből, Ezékiel könyve tizenegyedik és harminchetedik fejezeteiből, valamint magából az egész Szentírásból.
2. A teljes romlottságunkról
A második cikkelye ennek az írásnak arról szól, hogy minden ember Isten képmására teremtetett, amiről azt mondja, hogy a gonoszság nem semmisítette meg, csak a hatalmába kerítette. Mintha az emberre tartozna a maga kockázatára hinni az Ő egyszerű kijelentésében. A Szentírás azonban az ellenkezőjét állítja: jóllehet maradt némi maradványa bennünk az istenképmásnak, annak egésze mégis eltorzult, s a szív megromlott, ezért a természetünknél fogva teljességgel átkozottakká váltunk. Látjuk tehát, hogy legalábbis Isten akarata és rendelése által egyetlen ember bukásán keresztül valamennyien alávettettünk az örök kárhozatnak. Azt illetően pedig, amit ez a bajkeverő tesz hozzá, miszerint ha hiszünk, Krisztuson keresztül megszabadulunk az evangélium és a Szentlélek hatalma által. Ez nem szolgál másra, csak a mi tanításunk megerősítésére. Szükséges ugyanis mindig oda kilyukadnunk, hogy senki sem hisz, csak akik az üdvösségre rendeltettek. A Cselekedetek könyve 13. fejezete (Csel13:48) és az egész Szentírás ezzel van tele. Ez tehát ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy Isten választottai hit által szabadulnak meg ebből a közös kárhozatból.
3. Isten maga az ördög?
A harmadik cikkely azt a szörnyű istenkáromlást tartalmazza, hogy ha Isten a kárhozatra teremtette az embereket, akkor az Ő akarata egyezik az ördögével. Azok, akik így beszélnek, világosan megmutatják, hogy teljes mértékben Isten gúnyolói, és minden vallás megvetői. Tetszett Istennek, hogy Jóbot kifosszák és beszennyezzék. Röviden, mindarról, amit az ördögnek, valamint a tolvajoknak és rablóknak tulajdonítanak, azt mondják, hogy az nem mehet végbe Isten jótetszése nélkül. Akkor hát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Isten és az ördög akarata egy és ugyanaz? Azok viszont, akik tudják, hogy Isten ítéletei végére mehetetlenek, s egyszer megismerték a saját gyengeségüket, tisztelettel és alázattal fognak ezekre tekinteni, és tudják: jóllehet Isten is ugyanazt akarja, mint az ördög, mégis más-más vonatkozásban. Ezért Isten méltó rá, hogy mindig igazságosnak tekintsük, még ha a tanácsvégzése felfoghatatlan is a számunkra.
4. Miért hív Isten mindenkit megtérésre?
Azután, Isten kiválasztásának eltörlése végett úgy tesz, mintha megvallaná azt, s ezt mondja: Isten nem teremtett és nem predesztinált senkit arra, hogy ne higgyen, hiszen látjuk, hogy mindenkit hívogat. Ezzel pedig kimutatja, hogy soha nem tanulta meg még csak a keresztyénség ábécéjét sem, mert nem tudja, miképpen kell különbséget tenni az emberek szájával elmondott külsődleges prédikáció, valamint Isten titkos elhívása között, mellyel a szívet érinti meg belsőképpen. Mikor pedig arra kapunk parancsot Márk evangéliumának végén (Mk16:15), hogy mindenkinek prédikáljuk az evangéliumot, az nem jelenti azt, hogy következésképpen Isten mindenkiben munkálkodik a Lelke erejével. Mikor pedig azt olvassuk a Timótheusnak írott első levél második fejezetében, hogy Isten azt akarja, hogy minden ember idvezüljön (1Tim2:4), akkor idővel a módot is hozzáteszi: és az igazság ismeretére eljusson.
Miért van hát az, hogy ő maga nem akarja, hogy az evangéliumot mindenkinek prédikálják? Hiszen ez megvilágosítaná az egész világot hitben. Csodálatos, hogy ez a szégyenteljes fickó nem átall a maga javára előhozakodni a Róma levél tizedik fejezetével (Rm10:16-20), ahol pedig a szöveg konkrétan kimondja, hogy az Úr karja nem mindenkinek jelentetett ki. S ott van szent János evangéliumának hatodik fejezete (Jn6:37), ahol Jézus konkrétan kijelenti, hogy mindenki, akiket Neki adott az Atya, Hozzá jön. S ezt érintve mondja, hogy mindezek az Atyától tanítottak lesznek. Ez az egyháznak tett speciális ígéret, aminek az Úr Jézus Krisztus is hűséges magyarázója volt, ezt mondván: „Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő” (Jn6:45). Ezzel pedig arra mutat rá, hogy nem mindenki kap belső elhívást. Ezt kicsivel később meg is erősíti. „Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki”. Ez a bugris azonban mégis azt hiszi, hogy jól kimenekült, miután mondott egy szót a predesztinációról, anélkül, hogy az bármennyire is hasonlítana a konkrét szöveghez, amelyben meg van írva, hogy Isten könyörül azon, a kin könyörül, és kegyelmez annak, a kinek kegyelmez, s a mi üdvösségünk is ebből a kegyelemből fakad. Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, s mielőtt az ikrek megszülettek volna, mikor még se jót, se rosszat nem tettek, abból a célból választotta ki az egyiket és vetette el a másikat, hogy az Ő kiválasztása biztosan megállhasson (Rm9:11-18).
Mikor pedig hiszünk benne: mindez abból fakadt, hogy Isten kiválasztott minket, abból az is következik, hogy a világ többi része megmaradt vakon. Mivel azonban túlontúl hosszú lenne mindent ismertetni, gondoljuk csak át azokat az igehelyeket, amit Béza mester testvérünk a kis könyvében szedegetett össze, s azzal is teljességgel megelégszünk.
5. Van-e szabad akaratunk választani?
Annak kimutatása végett, hogy a fáraó megkeményedése nem Istentől származott, ismerteti Mózes második könyvének harmadik és negyedik fejezetét. Azt parancsoltam neked, hogy engedd el a népemet, de te nem engedted el őket. Ebből azonban nem következik, hogy nem Isten rendelte a fáraót arra, hogy a saját makacsságában és keménységében dicsekedjen, ahogyan tiltakozott (2Móz9). Szent Pál pedig ebben az értelemben hozakodott elő vele a Róma levél kilencedik fejezetében (Rm9:17). Arra tehát ostoba módon következtet ez a pökhendi fickó, hogy ami akaratunk a gonoszság elsődleges és fő oka. Valóban elismerem, hogy ez a közeli oka, és a valódi gyökere a kárhoztatásunknak. De az emberek elismerésének elnyerése végett Amerbachus tekintélyére hivatkozik, aki ügyvéd, s olyan képzett hittudós, mint amennyire egy gyógyszerész jó mészáros.
Melanchtont illetően, ha ez a bugris nem rá támaszkodna, amint állítja, hanem az evangéliumra, akkor miképpen bizonyítaná az evangéliummal, hogy Isten nem rendelte el a teremtményeit? Azt illetően, amit nekünk tulajdonít, miszerint a sztoikusokhoz hasonlóan mi is fatális szükségszerűséget fogalmazunk meg, nos, ez egy nagyon gyalázatos rágalom. A sztoikusok ugyanis magát Istent is alávetették ezeknek a szükségszerűségeknek, homályos okozatok hálóját szőve, amelybe Isten belegabalyodott. Mi azonban az Úrnak és Mesternek teljes szabadságot adunk, szuverén birodalmat tulajdonítva az Ő gondviselésének a dolog elrendezésében. E paprikajancsinak a szabad akarattal kapcsolatos fecsegése kellő elutasításra talál a Szentírásban mindenfelé. A szabadság és a rabszolgaság ugyanis ellentétesek. Miután pedig mi a szolgái, sőt a rabszolgái vagyunk a bűnnek, nem szükséges egyetlen igehelyet felhoznunk, mert az egész Szentírás ezzel van tele.
Mindazonáltal, hogy némiképp leplezze a tévelygését, azt állítja, hogy Jeruzsálem nem fogadná el Isten kegyelmét másként csak ezen a bizonyított szabad akaraton keresztül, mellyel képes a rosszat, vagy a jót választani. A könyveimben mindenütt megtalálhatjátok, miképpen tanítottam arról, hogy a kárhozatunk okát nem szabad máshol keresnünk, mint önmagunkban és a romlott akaratunkban. De ebből nem következik, hogy az akaratunk megváltoztatása bennünk rejlő képesség, mert az akaratunk teljességgel átadatott a gonoszságra.
6. A mi akaratunk az oka vagy eszköze az üdvösségünknek?
S meglátjátok, hogy azt is tanítottam, amit ez a bajkeverő megállapít az egész világosság kioltása végett, azaz hogy a mi akaratunk az oka, vagy az eszköze az üdvösségre jutásunknak. Ezért nem kell azt fejtegetni, hogy Ábrahám hitt Istennek, és tulajdoníttatott az neki igazságul, mert valójában arra van szükség, hogy az ember elfogadja Isten kegyelmét. A kérdés azonban az elsődleges ok ismerete. Ez pedig nem más, mint a Szentlélek ereje, ami az Isten iránti engedelmességre von minket annak megfelelően, ahogyan Ő kiválasztott és gyermekeivé fogadott minket a világ megalapítását megelőzően. Nos, a maga részéről ez a hitvány kutya kellően kimutatja, hogy nem veszi számításba a Szentírást, s amennyire csak tőle telik, megsemmisítené, vagy lábbal tiporná azt. Mert rátérvén annak kijelentésére, miképpen üdvözült Ábrahám az akarata által, azt mondja, hogy ez volt az a bizonyos akarat, amit Isten helyezett az emberbe, mikor megteremtette őt a saját képmására. Ezzel végleg eltörli a Szentlélek minden kegyelmét, s istentelenségben nemcsak a pápistákon lép túl, hanem egyes pogányokon is.
A pápisták ugyanis csak oly mértékben magasztalják a szabad akaratukat, hogy közben megvallják, megrontatván és megromolván semmit sem tehetünk, ha Isten az Ő Lelkével és természetfeletti kegyelmével nem segít, vezet és irányít minket. A Szentírás viszont megmutatja nekünk: mi mindig is Isten ellen lázadók maradunk, amíg Ő meg nem változtat, és meg nem újít minket. S ezért mondta Mózes a népnek az 5Móz29:4- ben, hogy Isten még nem adott nekik értő szívet és látó szemet. A célból mondta tehát, hogy tiszteljék, hogy Ő ad majd új szívet, elvéve a kőszívet, Jer31, Ezék11:37. Szent Pál pedig a filippibelieknek írott levél második fejezetében azt mondja, hogy Isten adja mind az akarást, mind a cselekvést. Szent János első levelében pedig azt olvassuk, hogy akik hisznek, azok nem testből és vérből, hanem Istentől születtek újjá. Szent Lukács pedig az asszonyról beszélve jól kimutatja, miképpen jut mindenki hitre: Isten nyitja meg a szíveket, hogy Ígéjét megérthessék. S bizonyos hogy ezeket a dolgokat nem a természet szokásos rendjével kapcsolatosan mondja.
Ez a gazember mégis azt meri állítani, amit szent Pál mondott a Titushoz írott levelének harmadik fejezetében, miszerint Isten nem a cselekedeteink, hanem az Ő kegyelme alapján üdvözít minket, s arra következtet, hogy van ugyan szabad akaratunk, csak nem annyira állandó. Mikor szent Pál a Róma levél harmadik fejezetében (Rm3:10-18) az ember akaratáról beszélt, akkor kellően kisilabizálta, hogy a természeténél fogva abban nincs más, csak romlottság és gonoszság. A nyolcadik fejezetben (Rm8:7) pedig azt is mondta, hogy minden gondolatunk ellenségeskedés Istennel. Figyeljük meg, miképpen egyeztethető ez össze mindazzal, amit ez a bajkeverő mond, miszerint Isten megújított minket, miután mi beleegyezésünket adtuk az Ő elhívásához.
S nem szégyell előhozakodni ugyanebből a célból az efézusi levél ötödik fejezetével, melyről úgy beszél, mint Marlin meséiről. Ezzel szemben ugyanebben a levélben (Ef2:1-2) azt mondja Pál, hogy mikor még halottak voltatok a bűneitekben, a Sátán foglyai és másokhoz hasonlóan a harag gyermekei, Isten megelevenített benneteket, stb. S az efézusi levél első fejezetében jól bemutatja, hogy a hit és az újjászületés nem másból származnak, mint az ingyenes kiválasztásból. S valóban szükséges, hogy Isten elvégezze azt bennünk, amiről Ézsaiás a könyvének hatvanötödik fejezetében beszél (Ézs65:1): „megtaláltattam magamat azokkal, a kik nem is kerestenek”. S íme, Keresztelő János, a tanítványainak otrombaságát és keménységét feddvén, szent János evangéliumának harmadik fejezetében ezt mondja: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki” (Jn3:27). S ami még rosszabb: ez a bajkeverő nem átall azzal az igehellyel is előhozakodni, ahol azt olvassuk, hogy Isten adja mind az akarást, mind a cselekvést azért, hogy elhitesse velünk: Isten kegyelme csak követi a mi jóakaratunkat. Bármiképpen is legyen azonban, szent Pál azon az igehelyen nem hagy semmit az embereknek, hanem az üdvösségünkért a teljes dicséretet Istennek tulajdonítja, ahogyan a filippibeliekhez írott levél első fejezetében is mondja (Fil1:6), hogy aki elkezdte a jó munkát bennünk, be is fejezi majd.
7. Mire van szabad akaratunk?
Ezek után ez a bajkeverő hatalmas erőfeszítéseket tesz annak bebizonyítására, hogy van akarat az emberben, mintha ezt bárki valaha is tagadta volna. Azonban azt kell megmutatnia, hogy az akarat szabadon választ a jó és a gonosz között. De miképpen bizonyítja? A Róma levél hetedik fejezetével, azt mondván, hogy ezt a helyet nem lehet csűrni-csavarni. Ebből azonban bárki megítélheti, mennyire elhamarkodott és romlott az elméje, látván, hogy szent Pál itt (Rm7) azt jelenti ki, hogy bár az akarata törekedett és munkálkodott a jóra, mivel Isten Lelke megújította azt, sokszor mégis csak egyhelyben toporgott. Nem sokkal később, a korinthusbelieknek írott első levél hetedik fejezetében annak az embernek az akaratáról beszélt, akinek eladósorba került lánya volt. Nos, itt jó anyag áll rendelkezésre a szabad akarat megtalálásához. Mózes 5. könyve tizenharmadik fejezetének vonatkozásában, ahol meg van írva, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, válasszatok, szent Pál a Róma levél tizedik fejezetében (Rm10:19) kellő magyarázattal szolgál: Mózes előfeltételezte, hogy Isten a szívükbe írta Ígéjét. S ezért mondja, hogy ezt az evangéliumnak kell tulajdonítani. Sirák könyvét illetően, mely egyébként apokrif, abban csak a külső tanításról van szó, de a belső kegyelem ettől különböző, önmagában vett dolog. Ezt a kettőt oly szerencsétlenül zagyválja össze ez a bajkeverő, hogy abból a képből kiindulva, mikor Jézus Krisztus hívja a nehéz teher alatt levőket, jut arra a következtetésre, hogy a kegyelem egyformán mindenkinek megadatik. Nem veszi azonban figyelembe, hogy Jézus Krisztus, miután minden teremtménynél kiválóbban prédikált, később azt is mondta: az Atyának kell azokat vonzani, akik hisznek Őbenne.
Végül pedig annak az igehelynek az elkendőzése végett, ahol azt olvassuk, hogy ha a fazekas úgy készíti az edényeket agyagból, amiképpen jónak látja, ez azt mutatja: Isten rendelkezik a teremtményeivel. Könyörgöm, figyeljétek meg a kegyes magyarázatokat, amiket ad: Isten vagy elbűvöli a csodákkal, vagy megbetegíti ezt, vagy amazt az embert, amiképpen jónak látja. Mintha szent Pál nem azt mondaná itt ki konkrétan, hogy Isten az Ő megváltozhatatlan céljainak megfelelően választott ki, vagy vetett el embereket még a megszületésüket megelőzően, mielőtt bármi jót, vagy rosszat tettek volna. Ezzel pedig azt akarta megmutatni, hogy sem nem az akaró, sem nem a futó, hanem az Ő kegyelme által üdvözülnek a választottak. Az efféle előtételek méltók az általa tett végkövetkeztetésre, miszerint húzódjunk közel Istenhez, és egyezzünk ki Vele, s akkor majd közel von minket Magához. Mintha az első közeledés nem úgy történt volna, hogy Ő keresett meg minket, mikor még távol voltunk Tőle! Igaz, hogy Isten sokszor beszél ekképpen: térjetek vissza hozzám, de ezzel azt mutatja meg, mi a kötelességünk, nem pedig azt, hogy mit áll a hatalmunkban megtenni.
Soli Deo Gloria!